Donnerstag, 31. Mai 2012

Ötödik fejezet


Ötödik Fejezet


- Boldog szülinapot!!! - kiabálták. Ó, igen, tényleg. Aznap volt a születésnapom. Mindenesetre elég paranoiás lettem az utóbbi két napban, hogy alaposan megijedtem. A szüleim látszólag az egész évfolyamot meghívták, az emberek az egész nappaliban és a mögötte lévő dolgozószobában, és még az ebédlőben és a konyhában is álltak. Én az előszobán keresztül jöttem be, ezért nem láttam őket. A szüleim megöleltek.
- Boldog tizenhatodikat, kicsim! Azaz hát már nagylányom. - mosolygott Anyu. - Gyere, menjünk vacsorázni. Kibéreltük a Kajcsit. - ó, igen, a Kajcsi. Így neveztem el kedvenc éttermemet, ahol kitűnő ételek mellett élőzene is volt néha. A szüleim béreltek egy buszt, amivel mindannyian elmentünk a Kajcsiba. Két hosszú asztalhoz ültünk, én az egyik közepéhez, mellém a szüleim. Camille velem szembe ült egy apró mosollyal arcán.
- Tudtad? - suttogtam.
- Én szerveztem - súgta vissza. Jellemző. Camie egyik oldalára egy évfolyamtársunk, Claudia ült, a másikra pedig egy kis mosollyal ajkain Alexander telepedett le. Ránk kacsintott.
- Most, hogy van egy közös titkunk... - mormolta. Mintha ki lett volna cserélve. Eltakartam arcomat egy szalvétával, és nagy szemekkel néztem Camie-re. Megvonta a vállát. Hát, legalább nem én vagyok az egyetlen, akinek ez furcsa. A vacsora, finoman szólva, isteni volt. A végén már annyira tele voltam salátákkal, húsokkal, sültkrumplival és krokettel, hogy mozdulni is alig tudtam. A szüleim a végére hagyták az ajándékozást. Camillétől megkaptam egyik kedvenc könyvem új részét, ami a múlt héten jelent meg. A szüleim megvették, amiért már hetek óta könyörögtem: egy új telefont. A régi már vagy három éves volt. Mindenkitől kaptam egy apróságot. A "buli" - amit inkább evészetnek lehetne nevezni - végén pedig megjelent Alexander egy óriási csokor sárga, vörös és fehér rózsával.
- Tizenhat vörös, tizenhat fehér és tizenhat sárga rózsa. - nyújtotta át őket nekem egy szívdöglesztő mosollyal együtt. A rózsák között egy kis kártya hevert: "A rose for Rose" felirattal. Elnevettem magam.
- Köszönöm. - Nem gondoltam volna, hogy ilyent valaha csinálna. Hát, a jelek szerint félreismertem. Közben ráébredtem, hogy az egész évfolyam engem bámul. Megköszörültem a torkomat. - Köszönöm mindenkinek ezt az estét. Tényleg. - Mit mondjak még? Szerencsére Anyu észrevette zavarodottságomat és átvette a szót.
- Köszönjük mindenkinek, hogy eljött. Lassan fél tizenkettő van; azt hiszem a legjobb ha most mindenki hazamegy, mielőtt a szüleitek kitudja mit csinálnak velem. - Fél tizenkettő? Egy rövid pillantás az órámra igazolta: közelgett az éjfél. Miután mindenkitől elköszöntem, kimentem a Kajcsiból, és az autónk felé vettem az irányt. A szüleim maradtak még egy kicsit, meg kellett beszélniük valamit. Egy kicsit egyedül akartam maradni, gondolkozni a történteken. Csakhogy alig pár pillanat után lépteket hallottam a hátam mögött .
- Rose, várj.
- Alexander. - a fiú mellém ért, és a szemembe nézett.
- Nem is volt rá lehetőségem, hogy elmondjam, milyen gyönyörűen nézel ki. Tudom, nem úgy viselkdtem veled, mint kellett volna. Remélem, nem késő ezen változtatni. - megfogta a kezem és maga felé fordított. Mélyen a szemembe nézett. - Mondd, hogy nem késő. - suttogta.
- Nem késő. - leheltem. Ajka közeledett enyémhez. Ekkor lépteket hallottam a hátam mögött. Elhúzódtam Alexandertől és a közeledő alakra néztem.
- Hupsz! Megzavartam valamit? - vigyorgott ránk Camille. Ebben a pillanatban meg tudtam volna ölni. - Rose-zal szeretnék beszélni. Négyszemközt. - Alexander bólintott. Elengedte a kezemet.
- Holnap találkozunk? - suttogta, olyan halkan, hogy csak én hallottam. Bólintottam. Igen, találkozunk. - gondoltam. Lelki szemeim előtt megjelent egy kép, Alexander, ahogy a földön feküdt, mellkasából kiálló karddal. Elhessegettem a képet; mért gondoltam ilyenre? Alexander megfordult és a buszmegálló irányába elsietett.
- Hú. Úgy látszik, tényleg megzavartam valamit. A Főasszony üzenetet küldött. - folytatta a felháborodott "Camille!"-met egyszerűen figyelmen kívül hagyva. - Vigyázzunk magunkra, mert az elkövetkezendő időben történni fog valami. Állítólag a Gonoszoknak van egy fegyverük, és mindenkit elpuszíthatnak, ha nem vigyázunk. Itt jönnek a szüleid, menjünk. Majd holnap jelentkezek. Legyen nálad a nyakláncod. - Kicsivel éjfél után értünk haza.

- Jóreggelt! - húzta szét a függönyöket Anyu. - Akkor is, ha már tizenhat vagy, egy órakor illik felkelni!
- Egy óra? - ültem fel az ágyban, aztán az órára pillantva felsóhajtottam. - Anyu! Tíz óra van! - zuhantam vissza a párnák közé, viszont öt perccel később már az ebédlőben álltam.

Negyedik Fejezet


Negyedik Fejezet

Csengettek.
- Gyere be, de légyszi zárd be magad után! - kiáltottam. Camille bejött a nappaliba, ahol a laptopomon épp filmet néztem. Kérdő pillantására elmagyaráztam neki, hogy szüleimnek dolgozniuk kellett, és délutánra szerveztük az ajándékozást és a sütit. Bulit egy hét múlvára terveztem, a bowlingpályára. Camille mögém ment és belenézett a képernyőbe.
- Nekik könnyebb, mint nekünk lesz. - mutatott a képernyőre, ahol egyik kedvenc sorozatomnak a következő részét néztem, angolul. Az epizódnak épp vége volt, szórakozottan csuktam össze a gépet. Camie elkezdett vihogni.
- Hogy belelőtte a golyót a Hetty-figura fejébe... ez nagyon nagy! - én is nevettem, tényleg nagyon jól meg volt csinálva. Camie felráncigált a kanapéról.
- Nézd - nyomott a kezembe egy kis könyvecskét. - Ebben az összes varázsige bent van amit használhatsz. Egy részét az idő során úgyis megtanulod, de néha kellhet ez a könyv is. Nagyjából... ennyi. - ez egyre jobb lett. Ennyi? Még tanulni se kellett hozzá. - Valamit elfelejtettem. Ez egy adó-vevő féleség. Meglehetősen primitív. A Főasszony így szokott elérni bennünket. Egyszer amikor egy titkos-küldetés féleségen voltam a társammal így kommunikáltam. A rendszerünk alapjaiban hasonlít a rendőrségre vagy mindenféle titkos ügynökségekre. Átnyújtott egy ezüst nyakláncot egy gyönyörű, ezüst, rózsás medállal.
- Ez? Már semmin nem lepődök meg. - nyakamba akasztottam a láncot. Felragyogott, majd matt kék lett, mint a szemem. - Szép. De hogyan tudok veled kommunikálni? Megérintem és közben rád gondolok? - felnevettem.
- Talált. Süllyedt. Ha pedig nem gondolsz senkire, akkor a "központtal" vagyis a Főasszonnyal beszélsz, ha több emberre, akkor azok mind tudnak hallani. Na, gyere. Menjünk a központba, kell csinálnunk rólad egy fantomot. Ha eltűnnél, akkor kell valahogy azonosítani. Ez a szabály. - milyen bíztató. Ha eltűnnék.
Az utca teljesen kihalt volt. Camie megfogta a kezemet és elkezdte körénk írni a kört. Éreztem, hoy valaki ráncigálja a másik karomat.
- Mit csináltok ti itt? - a hang mintha a távolban tűnt volna el. Egy pillanattal később Főasszony irodája előtt álltunk. Egyik kezemet Camille, a másik karomat meg... idegesítő, beképzelt de mégis helyes osztálytársunk, Alexander szorongatta. Körbenézett a folyosón.
- Ez mi? Hogyan kerültem ide? Azt hiszem, tartoztok egy magyarázattal. - Hangja olyan hideg volt, mint a jég. Megijedtem. Ezt hogy magyarázzuk meg neki? Egy fiatal nő lépett ki a Főasszony ajtaján. Világosszőke haját szoros kontyban fogta össze.
- A Főasszony látni kívánja magát - nézett rám hűvösen, majd elment. Nem, igazából lebegett. Hosszú ruha volt rajta, ami nem hullámzott léptei alatt. Ijesztő. Vagy talán ez is csak a kiképzés része. Egy kicsit féltem amikor bementünk a Főasszonyhoz. Nem a Főasszony, inkább Alexander miatt. Nem voltam benne biztos, hogy itt szabad lennie. Sőt...
- Láttam, hogy megkapta az amulettet. - a Főasszony elágedetten felnézett, de mikor felnézett, és megpillantotta Alexandert, a mosoly azonnal lehervadt arcáról. Sőt, el is sápadt. - Ez ki? - hangja hideg volt, mint a jég. Camille-lal kétségbeesetten néztünk össze.
- Mi... teleportálni akartunk amikor ő itt - mutattam a mellettem álló fiúra, akin látszott, hogy zavarodott volt, bár ügyesen próbálta rejtegetni, - belekapaszkodott a kezembe. Le akartam rázni de akkor már késő volt... - magyarázkodtam.
- Hát, igen. Ez az oka, hogy megtiltottam a teleportálást. Csak különleges alkalmakkor kapnak rá engedélyt, de akkor is sikerül idehozniuk egy Halandót. Ha már így történt, azt hiszem, kénytelenek leszünk elmondani neki mindent. - Camille-lal mind a ketten tátott szájjal bámultunk a Főasszonyra. Körülbelül két napja ismertem meg, de nem olyannak, aki minden további nélkül elmond mindent egy kívülállónak. A Főasszony keserűen mosolygott. - Mostanában minden erőre szükségünk lehet. Lehetne belőle Megajándékozott. Igen, azt hiszem ezt tesszük. - Mire feleszméltem, a Főasszony már töviről hegyire elmondott Alexandernek mindent. A Megajándékozás folyamatáról eddig még nem hallottam, figyeltem, nehogy elmulasszak valamit.
A Főasszony az egyik falba süllyesztett széfből kivett néhány vékony üveglapocskát. Kirakta őket az asztalra, és közelebb intette Alexandert.
- Válasszon ki egyet, amiről úgy érzi, hogy szimpatikus Önnek. Ha a kezébe fogja, és olyasmit érez, mint például ha megrázná az áram, akkor az lesz az Ön Ajándéka. Ha nem érez semmit, tegye vissza, és válasszon egy újat. - Alexander szkeptikusan nézett a Főasszonyra, de azért odasétált az asztalhoz. Bizonytalanul méregette az üveglapokat, majd kiválasztott egyet.
- Semmi. - visszatette, majd húzott egy másikat. Felkáltott, és majdnem elejtette az üveglapot. - Szóval, - szólt - ilyen az áramütés. Megfordította a lapot, és rámeredt. Az üveglapra fekete festékkel volt felfestve egy kacskaringós minta. - Ez mit jelent? - kérdezte a Főasszonytól.
- Ez egy Magica. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy Önnek most birtokában van a mágia. Érdekes, hogy Rosemarie-nak a gyógyítás, Camille-nek pedig a Természet Erői a képessége. Egy tökéletes csapat. - Tökéletes csapat? Az, hogy jóképű, az az egyetlen pozitív dolog rajta, ebben Camie-lel egyetértettünk. És a jelek szerint Alexander sem volt elragadtatva tőlünk. - A kiképzést elkezdjük, gyorsított tempóban, és elvileg egy hét múlva elkezdhetnének járőrözni.
- Egy pillanat! Itt senki sem kérdezi meg, hogy mi a véleményem erről, és hogy egyáltalán akarom, hogy legyen valami közöm ehhez?
- Miért, nem szeretne?
- Dehogynem, ez tök jó! - ójaj. Ez fájt. A Főasszony intett, hogy mehetünk.
- Jaj, majdnem el is felejtettem. Rosemarie, kérem maradjon.
- Rose... - mondtam. Gyűlöltem a Rosemarie-t. olyan öregnénisnek tűnt. Hát, ha belegondoltam, közel kétezer éves voltam. De akkor is. A Főasszony az egyik falhoz ment, és megnyomott egy gombot. Egy vékony képernyő emelkedett ki a falból. Wow. Ahhoz képest, hogy itt szinte mindenki több száz éves volt, jól alkalmazkodtak a XIX. századhoz. A Főasszony megkért, hogy hangosan, érthetően mondjam az adataimat. Eldugott hangszórókból egy hang kezdett kérdezgetni.
Név: Rosemarie Baker. Életkor: 15. Magasság: ööö... 169 cm! Súly: 52 kg... Hajszín: szőkésvörös. Szemszín: Kék. Kedvenc sorozatok(hármat): Vampire Diaries, NCIS:LA, CSI:Miami. Kedvenc könyvek(hármat): Cassandra Clare: Végzet ereklyéi sorozat, Claudia Gray:Evernight sorozat, D. Preston-L. Child: Helen-trilógia...
Több mint egy tucat kérdés volt, és mindegyikre válaszoltam, legalábbis megpróbáltam. Miután végeztem, hazamentem, a változatosság kedvéért busszal. Beléptem az ajtón, felakasztottam a kabátomat a fogasra, és bementem a nappaliba. A villanykapcsoló után nyúltam, mire a villany felgyúlt, és egy rakás ember nézett velem farkasszemet.

Harmadik fejezet


Harmadik Fejezet


Reggel Anyum ébresztett, miután a telefonomat háromszor szundira állítottam, és ha nem akartam elkésni, igazán fel kellene kelnem. Reggelit nem is kértem, egy falat sem fért belém. Mikor kiléptem az ajtón, azt vártam, hog Camille álljon ott, és egy hálóval arra a titokzatos helyre cipeljen, amiről álmodtam. Ez így nem lett igaz, de kis utcánknak a végén se jártam, amikor hirtelen felbukkant mögöttem.
- Szia! Hogy aludtál? - kérdezte. Mérgesen néztem rá. Igazán nem kellene így csinálnia, hiszen fél éjszaka birtokba vette az álmaimat, miatta aludtam olyan keveset...
- Aludtam már jobban is - húztam el a számat - hogyhogy te itt? - faggattam.
- Reggeli torna - húzta el a száját - egészséges életmód, tudod? - közelebb lépett hozzám. - Rose... - úgy nézett ki, mintha nagyon rossz lenne a lelkiismerete. Egyik kezével elkapta a kezemet, másik kezével kört rajzolt körénk. A következő pillanatban már egy sötét szobában voltunk. Meglepetten néztem körül.
- Mi a...? Hol? Tessék? - bámultam barátnőmre, aki még mindig kezemet szorongatta. - Azt hiszem, jársz nekem egy magyarázattal. Mi ez itt? - vontam kérdőre.
- Sajnálom, de úgysem jöttél volna velem, de valahogy ide kellett téged hoznunk. Amit az előbb csináltam, valójában szinte lehetetlen. De a Főasszony engedélyezte, hogy használjam ezt a bűbájt. Ez általában tiltott, hiszen mások is megláthatnak. Ez most...
- Ez most egy rendkívüli eset. - lépett hozzánk egy magas, karcsú nő. Egyszerű szabású, fekete ruha volt rajta, szőkésbarna haját konytba fogta. - Sajnálom, hogy ily módon kellett idehoznunk, de ez az ügy nem tűr elhalasztást. Köszöntöm a Főhadiszállásunkon! - halványan elmosolyodott. - Vanessa Főasszony vagyok, ennek az egésznek - mutatott körbe - a "vezetője". Menjünk az irodámba, ott elmagyarázok Önnek mindent. - Az "iroda" egy kényelmesen berendezett szoba volt, kandallóval és néhány fotellel. A Főasszony rájuk mutatott. - Üljön le. Mit kér reggelire? - mutatott egy asztalra, ahol megjelent egy gyönyörű teáskanna és egy nagy halom gőzölgő palacsinta. Camille azonnal rávetette magát, és egyik palacsintát a másik után gyűrte magába.
- Sajnálom. - emelte fel fejét - De régóta nem ettem semmit. Azzal voltam elfoglalva, hogy idehozzalak - nézett rám. - Gyere, egyél te is. Finom.
- Ha elhízok, a te hibád lesz. - sóhajtottam, és nyúltam az első palacsintáért. Közben rájöttem, hogy semmiféle töltelék nem volt az asztalon. Hogyan egyek kakaós palacsintát kakaó nélkül? Amint ezt végiggondoltam, a palacsintán megjelent egy barnás por. - Nane. Ezt... De hát... - dadogtam. Míg ezt kimondtam, a palacsinta feltekerte magát. - Jujj. - Többet igazán nem tudtam erre mondani. - Valaki legyen szíves elmagyarázni nekem, hogy mi folyik itt?
- Természetesen. De előbb egyen. - válaszolta a Főasszony. A palacsinta olyan finom volt, hogy egyre többet ettem. Az ötödik után abbahagytam a számolást. Mikor befejeztem, a Főasszonyra néztem.
- Nos, ettem. Kaphatnék egy magyarázatot? - egyre türelmetlenebb lettem. A Főasszony leült mellém.
- Ma éjszaka álmodott valamit?
- Igen. Erről a helyről álmodtam... egy burokról meg... rólam? - vittem fel a hangsúlyt.
- Azt ugyebár tudja, hogy örökbefogadták. De... lehetséges, hogy már közel kézezer éve él. Tudom, ez eléggé... furán hangzik. Tud valamit az igazi szüleiről?
- Nem - sütöttem le a szememet - kíváncsi voltam. Nem tudnak semmit az igazi szüleimről. - A Főasszony észrevette, hogy mennyire zavarban voltam, ezért félbeszakitott.
- Nos, ezt majd később kiderítjük. Hadd mondjam el önnek a mi történetünket. A Felkelőkét. - elképedtem. Felkelők? Na ne már! A végén kiderül, hogy valamilyen "mentsük meg a világot" sztoriba keveredtem bele, és én leszek a "megmentem a világot" emberke, akit minden gonosz kínoz és a végén hősként fognak ünnepelni. Azaz csak ebben az épületben, valószínüleg a világ többi részének fogalma sem lesz, hogy megmentettem őket. - A Felkelők, vagy akárhogy is szeretne nevezni bennünket, közel kétezer éve lázadtak fel a Másik Oldal ellen, vagy nevezthetjük őket csak simán Gonoszoknak is. Itt nincsenek olyan pontos nevek, azt mond, amit akar, amennyyiben a névből kiderül, hogy kire is gondol. - Egyre inkább olyan érzésem volt, hogy tényleg ilyen "megmentjük a világot"-ba keveredtem bele. Mért nem élhettem úgy, mint egy normális tizenéves? Ójaj, ez nagyon úgy hangzott mintha az egyik regényem főhőse mondta volna. - A Gonoszok az egész világot uralták, és kegyetlenek voltak. Ez nem egy olyan nyílt dolog volt, hogy "én most gonosz vagyok és te a szolgám és ha ellentmondasz meghalsz", nem, ez olyasmiféle volt, hogy a világon élő nagy uralkodók vagy maguk is Gonoszak voltak, vagy egy Gonosz hatalmába kerítette őket. Akkoriban nagyon sok nagyon kegyetlen ember uralkodott. Gondoljunk csak egynéhány római császárra. Az elődjeink és a Gonoszok elődjei egy családból származtak, és néha hatalomra kerültek olyanok, akiknek nem a vérontás és a kegyetlenség járt eszükben. Biztosan tanultak Augustusról. Ő is közülünk való volt. Egy napon megelégeltük, hogy mit művelnek a Gonoszok a világgal, így fellázadtunk ellenük. Az első csatát megnyertük, így sikerült elválasztanunk az ő birodalmukat a mi világunktól. A Másik Oldalon be vannak zárva, de megpróbálják áttörni a burkot ami véd minket tőlük. A haraguk az évek során felgyülemlett, és ha áttörnék a burkot... nem tudom mi történne akkor. A vadászaiknak néha sikerül átjutniuk bizonyos helyeken a burkon, olyankor tűnnek el nyomtalanul az emberek. - Hát, mit mondtam? Meg kell menteni a világot. Nem tudtam, hogy örüljek-e annak, hogy igazam volt, vagy inkább legyek... elborzadva. Igen, azt hiszem, ez jó szó rá. El voltam borzadva. Kérdőn néztem körül.
- Értem. De... mi közöm van ehhez?
- Nos, amennyiben a feltételezésünk helyes, akkor Ön...
- Neked kell helyreálítanod az egyensúlyt. Ha ez nem történik meg, a világon Ők fognak uralkodni. És az nem lesz nagyon jó, ezt elhiheted nekem. Én foglak kiképezni. Ha gyorsan fogod fel a dolgokat, úgy ma délután végzünk vele. Ha nem, holnap. - mondta Camille.
- Ez a kiképzés általában meddig tart? - kérdeztem.
- Ha valakinek gyors a felfogóképessége, fél év. Ha nem, egy. - felelte Camille szárazon.
- És én egy nap alatt...? Na ne már. - azért erre nem számítottam. Egy napba bele kellett sűrítenem egy fél évnyi... na mindegy... nem csodálkoztam már lassan semmin. - Mikor kezdjük? - kérdeztem.
- Már rég elkezdtük. - mosolygott Camille. - Nemám, most szerintem kezdjük azzal, hogy... mit szeretnél először? Vívni, lőni, harcolni?
- Hú. Hát nem is tudom... Kezdjük a legrosszabbal... a harccal. - Camille felpattant és kihúzott az ajtón.
- Gyere, megmutatom neked kedvenceimet. A sportberendezéseket. - Végigmentünk a folyosón és le az alagsorba. Camille kinyitotta a jobbra és balra lévő ajtókat. Jobbra egy lövőpálya nyílt, vastag, párnázott falakkal és ajtóval, balra pedig egy nagy terem, telis-tele vastag gumimatracokkal. Camie a hosszú folyosó végén lévő öltözőbe kísért be, ahol mindjárt mutatta is, hogy melyik az én szekrényem. Csodálkozva nyitottam ki, és láttam, hogy volt benne vívóruha, -tőr, -maszk és mindenféle ami a víváshoz valamint különféle küzdősportokhoz kellett. Kivettem egy fürdőköpenyszerű valamit.
- Gondolom, ez fog kelleni a... harchoz. Vagy nevezzük karaténak? Fúúú vagy Kung-fu? Mint az a panda... - barátnőm elmosolyodott. - Igen, ez kell. Öltözz át, tíz perc múlva találkozunk a Gumimatracban. - milyen neveket tudtak kitalálni... de kevesebb mint tíz perc múlva már a matracokon álltam és bemelegítettem. A harcot legszívesebben teljes egészében kihagytam volna. Hát, nagyrész jól csináltam, Camie szerint "ha valaki megtámad jó esélyed van arra, hogy élve és minden testrészeddel együtt, az ellenfeled pedig... nem kifejezetten ilyen jó állapotban kerüljön ki a harcból. Harc után vívni kezdtünk. Az is elég jól ment. Mármint... amennyire két órán belül meg lehet tanulni vívni... néhányszor ki tudtam védeni, néhányszor eltaláltam... nem történt semmi említenivaló.
A lövészet viszont érdekelt... de legfőképpen az, hogy az ilyen szervezetek, amik eléggé... középkorinak tűnnek, hogyan kerülnek fegyverek közelébe. Mikor ezt megkérdeztem Camillétől, elmagyarázta.
- Valójában igen, egy kicsit lemaradtunk. De a Gonoszok midjárt a puska megjelenésekor beszereztek jó párat, így, ha nem akarunk nagyon hátrányba kerülni, nekünk is kell. Vannak például Holland & Holland vadászpuskáink, Glockjaink... de ezek el vannak zárva, csak a Főasszony és Natalia Úrhölgy együttes kódjával lehet kinyitni a széfeket, mivel eléggé veszélyes lenne, ha csak úgy valahol lennének, ahol mindenki hozzá tud férni. Gyakorláshoz nem használunk rendes puskaporos fegyvereket... csak ezeket a kis vasgolyócskákat, biztosan ismered. - bólintottam. Nyolcadikban egyszer elmentem lőni, az alapokkal tisztában voltam... nagyjából. - Kezdjünk valami egyszerűbbel... - Egy idő múlva Camille mágneses kártyájával - amit eddig nem vettem észre - kinyitotta a szertárt, és kihozott egy pisztolyt.
- Úgy látom, puskával elég jól tudsz bánni. - felemelt két lőlapot. Az egyik nagyon az elejéről származott, a másikon épp az előbb lőttem a huszadik lyukat. Előbbin a lövések nagy része ötös-hatos , későbbin néhány kivételével mindegyik nyolcas, kilences, de tízes is akadt. Én is elégedett voltam eredményemmel. Mikor pisztollyal is szétlőttem néhány lőlapot, Camie azt mondta, hogy szerinte a kiképzésnek vége. Mindent megtanultam amit ilyen rövid idő alatt amit meg lehetett tanulni. Felmentünk a második emeletre, a Főasszony irodájába.
- Főasszony, kérem, hazamehetünk? - kérdezte Camie. Látszott rajta, hogy fáradt. A Főasszony bólintott.
- Menjenek. Majd szólok Önöknek, hogy mikor jöjjenek vissza a Központba. - felém fordult. - Ugy megérti, hogy senkinek nem beszélhet erről. - bólintottam. Ezt senki nem hinné el... és amúgy sem mondanám el senkinek. Camie megfogta a kezemet és kört rajzolt körénk, mint már reggel. Egy pillanattal később az utcánkban álltunk.
- Holnap szombat van. Kilenckor átjöhetek? A kiképzésednek a harcos része úgy-ahogy lezárult.
- Vagyis: ilyen rövid idő alatt nem tudsz többet megtanítani, mivel ez a kiképzés normális esetben egy fél évig tart - mosolyogtam szárazon - de folytasd. Camille elmosolyodott.
- A varázslatos részt még meg kell mutatnom. Amint betöltöd a tizenhatot, vagyis holnap, a varázserőd aktiválódni fog. Szóval, kilenckor? - bólintottam.
- De most kérlek, hagyjál aludni. Múlt éjjel se tudtam aludni... nem is tudom mi miatt. - bementem a házunkba. Rájöttem, hogy éhen halok, ezért bementem a konyhába, és melegítettem magamnak az ebédből. Lasagne. Nyami. Az órára nézve megdöbbentem. még csak fél három volt. Miközben magamba tömtem a lasagnét, megcsörrent a telefonom."Nézz rá egyszer az e-mailjeidre. A mai házikat és az órai anyagot elküldtem. Nem lenne jó ha bárki megtudná, hogy nem voltál suliban. Az osztályban mindenki úgy tudja, hogy ott voltál. Ne foglalkozz vele, hogy hogy. Csak tanuld meg az anyagot. Holnap kilenckor jövök. C." Gyorsan lehoztam a laptopomat, és megnéztem a postafiókomat. Tényleg, megkaptam az egész napi anyagot. Azért volt egy jó oldala is ennek az egésznek. Mivel nem volt más dolgom, tanultam. Este lefeküdtem aludni, csodák csodájára nem álmodtam semmit. Legalábbis nem emlékeztem rá.

Második fejezet


Második Fejezet


Egy ideig csöndesen baktattunk egymás mellett. Egyre kevésbé tetszett a dolog. Amikor Camille le akart térni az útról, majdnem elfutottam. Aztán rájöttem, hogy mennyire ostobán viselkedtem. Egy ligetre mentünk, egy olyan ligetre amilyent még életemben nem láttam. Pedig én nagyon jól ismertem az erdőt.
Camille letelepedett a liget közepére. Leültem mellé, és vártam. Ő hívott ide, valamikor el kellett mondania, hogy mit akart. Barátnőm csak hátradőlt, és becsukta a szemét. Néhány másodperc múlva felült, és egy kis sóhajjal rámnézett.
- Azt mondtad, nem aludtál nagyon jól. Mesélj, mi történt? Egy rossz álomról beszéltél. - Nane. Ezzel mit akart? Mit meséljek? Már el is felejtettem.
"Hazudsz!" - hallottam.
- Nem is hazudok! De ha akarod... - csattantam fel.
- Nem is mondtam semmit - mondta Camille halkan. Kérdőn néztem rá, de elmondtam neki az álmomat. Miután végeztem, vártam a reakciójára.
- Au! - szisszent fel Camille.
- Mi történt? - egy kicsit megijedtem, mert hát ki tudja mi volt ott az erdőben, akár kígyók is lehetnének.
- Egy hegyes kőbe nyúltam bele, és az beleállt a kezembe. Nézd, - mutatta vérző tenyerét. Önkéntelenül kezembe vettem az övét, és ránéztem a sebre. És egy pillanat múlva még egyszer. A seb, amiből egy pillanattal azelőtt még vékony csíkban csordogált a vér, sehol nem volt.
"Gyógyító. És Látó is. Az előbb hallotta a gondolataimat. Szólnom kell a Főasszonynak."- hallottam. Vajon ezt csak beképzeltem magamnak, vagy tényleg a gondolatait hallottam? Nem szóltam semmit, elhatároztam, hogy megvárom, hogy hallok-e még valamit, és hogy ki ez a bizonyos Főasszony, és hogy egyáltalán mi fog történni. Egy idejig csendben üldögéltünk, aztán Camie elnevette magát.
- Ne nézz ilyen bánatosan! - mosolygott - Menjünk ki az erdőből, kezd hideg lenni. És holnap kémia... - tényleg elkezdtem fázni. Egy hirtelen gondolat folytán ránéztem az órára. És még egyszer. Lassan két órája voltunk az erdőben. Nekem csak egy fél órának tűnt. Már régen otthon kellett volna lennem, és kémiára kellett volna tanulnom. Miközben az erdőből mentünk kifelé, azon gondolkoztam, hogy valójában ennek mi értelme volt. Az erdő szélén csöndesen elköszöntem tőle, és hazasiettem. Otthon olyan fáradtnak éreztem magam, hogy néhány perc múlva el is aludtam.
"- Főasszony! Főasszony! Várjon... - kiáltotta Camille egy távolodó alak után.
- Igen? - sóhajtott az alak, és megfordult.
- Látó és Gyógyító, ée nagyon erős, és mielőtt ők szerzik meg be kell avatnunk, és... - Camille csak hadart, hadart. A Főasszony mérgesen nézett rá.
- Camille! Nyugodjon meg. Nem lesz esélyük megszerezni. Holnap ilyenkor már be lesz avatva. A Kristálygömb mutattott néhány képet, pedig meg sem kértem rá.
- Megszólalt a Kristálygömb? Mit mondott?
- Ha hagyná,hogy végigmondja, megtud...
- Elnézést! Sajnálom. - A Főasszony hűvösen nézett rá.
- Szóval, a holnapi időjárást kérdeztem tőle, amikor megváltozott a- kép. - Egypillanatiga Főasszony gondolatai elkalandoztak. Eszébe jutott, amikor évekkel ezelőtt a Kristálygömb megszólalt, hogy Maria Crescendo, akit egy fél évezrede megöltek, újjászületett. Maria az egyik legtehetségesebb Vadászuk volt. Akkoriban még így hívták a Harcosokat. Közel tizenhat éve Maria Donna Sofia lányaként újjászületett, és Camille néven élt a városban. Most itt állt, és legjobb barátnője sorsáról faggatózott. - A kristálygömb... várjon. Inkább menjünk el a Könyvtárba, ott meg is tudom mutatni, hogy mit találtam. - A Főasszony magántkönyvtára a folyosó végen volt. Camie még soha nem járt ott. Azok az iratok, könyvek, amikhez csak a Főasszonynak lehetett hozzáférése, itt tárolták. 1609-ben betörtek a könyvtárba, és majdnem ellopták a Varázskönyvet, ahol minden varázsige le volt írva, ezek után hozták létre a Magánkönyvtárat. Mikor beléptek, a Könyvtár sajátos, mély hangján köszöntette a Főasszonyt.
- Jó újra látni, Főasszony! Miben segíthetek?
- Legyél szives, és azokat a könyveket, iratokat, amiket ma reggel néztem, hozd ide. - mosolygott a Főasszony, és belépett egy nagyobb körbe, ahol szökkent egyet, és már törökülésben lebegett egy jó méterrel a föld felett. Camie tátott szájjal bámult rá.
- Jöjjön, próbálja ki! De vigyázzon, könnyen orra eshet. - hívta a Főasszony Camillét. Míg neki is sikerült kényelmesen elhelyezkedni, a körbe belebegett két könyv. - Nézze. - mutatta Camillének a vastagabb könyvet. - A kristálygömb egy csatáról mutatott képet. A csata 90-100 környékénlehetett, még az én időm előtt. Már közel hatszáz éve vezetem a Felkelőket, de még soha nem vesztettünk ilyen gyorsan, még soha nem mészároltak le bennünket ilyen kegyetlenül. A következő kép egy előkelő római nőt mutatott, kezében egy újszülöttel, utána a gyermeket, körülötte egy burokkal. Ezután az Idő Kereke kezdett el forogni. Aztán a Gömb elsötétült. - A Főasszony a másik könyvre mutatott. - Van egy legendánk, aminek köze lehet a Gömb által mutatott képekhez. Ismeri az Igazság Mérlegének történetét?
- Sajnálom... nem hallottam róla.
- Sok-sok évvel ezelőtt, egy csata idején született egy gyermek. Az anyja azt a jóslatot kapta, hogy ha felneveli gyermekét, a világ, ahogyan akkoriban létezett, meg fog semmisülni. Az anya ki akarta tenni gyermekét. Elhaladt Diana római istennő szentélye előtt, és önkéntelenül bement. Diana papnője kivette kezéből a gyermeket, és egy varázsige segítségével varázsburokba zárta. A legenda szerint a varázsburok akkor nyílik csak ki, amikor a Sötétek nagyon közel kerülnek ahhoz, hogy legyőzzenek bennünket. Holnapután lesz tizenhat éve, hogy kinyílt a burok. A...
- Holnapután??? Az az a nap, amikor Rose születésnapját ünnepeljük. A szülei örökbefogadák, és holnapután lesz az is tizenhat éve. A legenda lehet, hogy Rose-ról szól. Sőt. Biztosan. Holnap reggel hozzam a Központba?
- Igen, legyen szives. De hogyan kerülhetett ide, ha Rómában született?
- Itt a Központ. Lehet, hogy a Burok ide hozta.
- Jó. Most menjen, holnap hosszú nap lesz, aludjon egy kicsit. - mondta a Főasszony, majd a kezében fekvő könyvre nézett. Camie elköszönt, és kilépett a Könyvtárból."
Felébredtem. Hajnali fél négy. Eddig ez volt a leghosszabb látomásom, vagy akármim. Megpróbáltam visszaaludni, holnap, azaz ma, tényleg hosszú nap lesz, ha hihetek az álmomnak, az iskola nem szerepel a napi teendőim listáján. Elégedetten hajtottam a fejemet a párnára.

Első fejezet


Első Fejezet


Szépjóreggelt Rosemarie! Ne aludj el az iskolában már korán reggel! - kiáltotta Camille a fülembe. Ijedten összerezzentem. Ujjaimmal hátrafésültem vörösesszőke hajamat, és hátrafordultam barátnőmhöz. Szép arcán gúnyos mosoly ült. Valaki egyszer nagyon találóan Madonna arcúnak nevezte. Nem az énekesnőnek, a Bibliainak. Hosszú, mahagónibarna haja és barna szeme ragyogott. Általában kicsit alacsonyabb volt nálam, de ezen a reggelen nem. Észrevettem, hogy magassarkút hordott. Hogy lehetett valaki hétfőn korán reggel ennyire fitt?
- Camie!  Ne cseszd fel az agyam korán reggel - mosolyogtam rá - nem tudnál leszokni a reggeli ilyesztegetésről? Nem aludtam jól. - Valami átsuhant arcán, talán döbbenet volt. - Ne nézz rám így, csak egy álom volt.
- Én már semmin sem csodálkozom. De nem kéne lassan mozgásba helyezni magunkat? Az alagsorban lesz óránk, és a másodikon vagyunk. - Sajnos igaza volt. A matektanár nem örvendezett érte, ha késtünk. Kivettem a matekcuccokat a szekrényemből, és bezártam. Amikor már indulni akartunk, egyik osztálytársam ment végig a folyosón. Szerintem eléggé helyes... Abban viszont megegyeztünk, hogy a Salvatore testvérek egyértelműen jobban néznek ki. Amikor ránéztem osztálytársamra, megint eszembe jutott az álmom.
- Te, ne bámuld Alexandert! Legalábbis ne ilyen feltűnően! - sziszegte fülembe Camille. - Nem ér annyit, hogy késsünk matekról. Majd ott bámulhatod egész órán, de mozgasd már meg a hátsódat, kérlek! - Mintha szavait akarná igazolni, megszólalt a csengő. Szerencsére még a tanár előtt értünk az osztályba, bár futottunk, jobbanmondva rohantunk. És hát igaza is volt, mert matekon egész órán bámulhattam Alexot.
Az óra közepe felé megfájdult a fejem. Egyre nehezebben tudtam koncentrálni az egyenletekre.
"- Ő egy látó! Be kell avatnunk, mielőtt a Másik Oldal teszi.
- Camille, kérem, ellenőrizze le, hogy tényleg így van-e. Még ma ha lehet, mert ha tényleg az, akkor sietnünk kell.
- Igen, Vanessa Főasszony. Ha már itt vagyok, mi történt az utolsó áldozattal? - a Főasszony sóhajtott.
- Vivien már elvégezte a boncolást. Egy Ork volt.
- Jaj, ne. Natalia Úrhölgy tudja pótolni a sok elvesztett Harcost?
- Nehezen, de még igen. Ám ha így folytatják, akkor hamarosan már nem lesz elég utánpótlás."
Ne! Ezt ne... Fáj! Hagyd abba, fáj! - nyöszörögtem. Elaludhattam, vagy ilyesmi. Kinyitottam a szememet, Észre sem vettem, hogy becsuktam. A tanár nem vett észre semmit, de az egész osztály engem nézett. Zavartan elpirultam. Mindenki elkezdett röhögni, a kivétel Camille volt. Idegesen nézett rám.
- Mi történt? Mi fáj? - kérdezte. A fejem majd szétrepedt a fájdalomtól. Elkezdtem dörzsölni a halántékomat, és a fájdalom elmúlt, szinte csodával határos módon.
- Semmi, csak elaludtam, és valószínüleg álmomban beszéltem. Az nem a zseniség jele? - mosolyogtam. Egy kicsit megnyugodva ismét a matekpédáira nézett, de valószínüleg csak mert a tanár felénk nézett. Ebben a pillanatban ki is csöngettek, és én mindjárt kisiettem a teremből, nehogy valaki beszóljon, és mert nem volt magyar házim, és azt le kellett valakiről másolnom még óra előtt.
Nagy nehezen kibírtam a többi órát, de fogalmam sem volt, hogy mit csináltam, vagy mit nem. A gyalogút haza nem lett volna nagyon hosszú, de útközben elaludtam volna, ezért inkább mentem egy megállót a busszal.
Megpróbáltam egy kicsit tanulni, de könyveim felett elaludtam.
"- Felhívom. - Ez Camille hangja volt. - Még ma ki kell derítenem, hogy igazunk van-e. Mert ha igen, akkor holnap mindjárt elhozom ide.
- Rendben, tegye ezt."
A telefonom csörgésére felemeltem a fejemet az asztalról. Hitetlenkedve bámultam rá.
- Camie? Ez nem lehet igaz... - suttogtam. Néhány másodperc múlva sikerült felvennem a telefont.
- Szia! - a fenébe. Remegett a hangom.
- Szia Rose! Van kedved kijönni ma? - Az ő hangja se volt túl nyugodt.
- Igen, persze! Hol találkozzunk? - amint kimondtam, tudtam, hogy nem kellett volna.
- Az erdő melletti játszón? El szeretnék menni az erdőbe.
- Felőlem. Tíz perc, jó? - nem rajongtam az ötletért.
- Okés! Szia.
- Szia. - Miért egyeztem bele? Nem tudtam. Gyorsan felhívtam Anyumat, és elmondtam neki, hogy hol leszek, és nyolc perc múlva már a játszótéren voltam. Camille már várt rám. Hogy lehetett ilyen gyors? Az a gondolat támadt bennem, hogy amikor hívott, már akkor a játszótéren volt.
- Szia. Megyünk? - kérdezte Camille, mint mindig, mosolyogva.
- Menjünk. - Adtam meg magamat.
Ezzel bementünk a végzetbe. Legalábbis én úgy éreztem. Valójában csak ez erdőbe mentünk.

Bevezető


Menj a nappaliba, és maradj is ott!
- Hát de...
- Most!
Sietve lefutottam a lépcsőn. Amint a nappaliba értem, meghallottam Camille hangját a fejemben.
"Maradj ott, amíg nem jövök érted! A szoba védett, egyenlőre!"
Hirteled valami berobbant a szobába. Ijedten visszahátráltam.
- Jaj, ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.
- Alexander!!! Ne hozd rám a frászt! Egyáltalán hogy kerülsz te ide?
- Veletek jövök. Túl sokat tudok - halványan elmosolyodott - Úgysem hagynának élve.
- De nehogy már... Vagyis... - feladtam. tudtam, hogy igaza volt. Ebben a pillanatban Camille futott le a lépcsőn. Mutatta nekünk, hogy maradjunk csendben. Halkan mormolva járkált a szobában. Egy nagy dörrenés rázta meg a házat.
- Gyerünk, kifelé! Amint kilépünk a házból már nem láthatják. A családod biztonságban lesz.
Egy kicsit megnyugodva léptem ki az ajtón. Az éjszaka leple alatt elindultunk a temető felé. Mögöttünk a házra és a kertre egy halványan világító arany kupola ereszkedett, és néhány másodperc múlva teljes sötétség borult a tájra.

És ekkor felébredtem.