Első Fejezet

- Szépjóreggelt Rosemarie! Ne aludj el az iskolában már korán reggel! - kiáltotta Camille a fülembe. Ijedten összerezzentem. Ujjaimmal hátrafésültem vörösesszőke hajamat, és hátrafordultam barátnőmhöz. Szép arcán gúnyos mosoly ült. Valaki egyszer nagyon találóan Madonna arcúnak nevezte. Nem az énekesnőnek, a Bibliainak. Hosszú, mahagónibarna haja és barna szeme ragyogott. Általában kicsit alacsonyabb volt nálam, de ezen a reggelen nem. Észrevettem, hogy magassarkút hordott. Hogy lehetett valaki hétfőn korán reggel ennyire fitt?

- Camie!  Ne cseszd fel az agyam korán reggel - mosolyogtam rá - nem tudnál leszokni a reggeli ilyesztegetésről? Nem aludtam jól. - Valami átsuhant arcán, talán döbbenet volt. - Ne nézz rám így, csak egy álom volt.

- Én már semmin sem csodálkozom. De nem kéne lassan mozgásba helyezni magunkat? Az alagsorban lesz óránk, és a másodikon vagyunk. - Sajnos igaza volt. A matektanár nem örvendezett érte, ha késtünk. Kivettem a matekcuccokat a szekrényemből, és bezártam. Amikor már indulni akartunk, egyik osztálytársam ment végig a folyosón. Szerintem eléggé helyes... Abban viszont megegyeztünk, hogy a Salvatore testvérek egyértelműen jobban néznek ki. Amikor ránéztem osztálytársamra, megint eszembe jutott az álmom.

- Te, ne bámuld Alexandert! Legalábbis ne ilyen feltűnően! - sziszegte fülembe Camille. - Nem ér annyit, hogy késsünk matekról. Majd ott bámulhatod egész órán, de mozgasd már meg a hátsódat, kérlek! - Mintha szavait akarná igazolni, megszólalt a csengő. Szerencsére még a tanár előtt értünk az osztályba, bár futottunk, jobbanmondva rohantunk. És hát igaza is volt, mert matekon egész órán bámulhattam Alexot.

Az óra közepe felé megfájdult a fejem. Egyre nehezebben tudtam koncentrálni az egyenletekre.

"- Ő egy látó! Be kell avatnunk, mielőtt a Másik Oldal teszi.

- Camille, kérem, ellenőrizze le, hogy tényleg így van-e. Még ma ha lehet, mert ha tényleg az, akkor sietnünk kell.

- Igen, Vanessa Főasszony. Ha már itt vagyok, mi történt az utolsó áldozattal? - a Főasszony sóhajtott.

- Vivien már elvégezte a boncolást. Egy Ork volt.

- Jaj, ne. Natalia Úrhölgy tudja pótolni a sok elvesztett Harcost?

- Nehezen, de még igen. Ám ha így folytatják, akkor hamarosan már nem lesz elég utánpótlás."

- Ne! Ezt ne... Fáj! Hagyd abba, fáj! - nyöszörögtem. Elaludhattam, vagy ilyesmi. Kinyitottam a szememet, Észre sem vettem, hogy becsuktam. A tanár nem vett észre semmit, de az egész osztály engem nézett. Zavartan elpirultam. Mindenki elkezdett röhögni, a kivétel Camille volt. Idegesen nézett rám.

- Mi történt? Mi fáj? - kérdezte. A fejem majd szétrepedt a fájdalomtól. Elkezdtem dörzsölni a halántékomat, és a fájdalom elmúlt, szinte csodával határos módon.

- Semmi, csak elaludtam, és valószínüleg álmomban beszéltem. Az nem a zseniség jele? - mosolyogtam. Egy kicsit megnyugodva ismét a matekpédáira nézett, de valószínüleg csak mert a tanár felénk nézett. Ebben a pillanatban ki is csöngettek, és én mindjárt kisiettem a teremből, nehogy valaki beszóljon, és mert nem volt magyar házim, és azt le kellett valakiről másolnom még óra előtt.

Nagy nehezen kibírtam a többi órát, de fogalmam sem volt, hogy mit csináltam, vagy mit nem. A gyalogút haza nem lett volna nagyon hosszú, de útközben elaludtam volna, ezért inkább mentem egy megállót a busszal.
Megpróbáltam egy kicsit tanulni, de könyveim felett elaludtam.
"- Felhívom. - Ez Camille hangja volt. - Még ma ki kell derítenem, hogy igazunk van-e. Mert ha igen, akkor holnap mindjárt elhozom ide.
- Rendben, tegye ezt."
A telefonom csörgésére felemeltem a fejemet az asztalról. Hitetlenkedve bámultam rá.
- Camie? Ez nem lehet igaz... - suttogtam. Néhány másodperc múlva sikerült felvennem a telefont.
- Szia! - a fenébe. Remegett a hangom.
- Szia Rose! Van kedved kijönni ma? - Az ő hangja se volt túl nyugodt.
- Igen, persze! Hol találkozzunk? - amint kimondtam, tudtam, hogy nem kellett volna.
- Az erdő melletti játszón? El szeretnék menni az erdőbe.
- Felőlem. Tíz perc, jó? - nem rajongtam az ötletért.
- Okés! Szia.
- Szia. - Miért egyeztem bele? Nem tudtam. Gyorsan felhívtam Anyumat, és elmondtam neki, hogy hol leszek, és nyolc perc múlva már a játszótéren voltam. Camille már várt rám. Hogy lehetett ilyen gyors? Az a gondolat támadt bennem, hogy amikor hívott, már akkor a játszótéren volt.
- Szia. Megyünk? - kérdezte Camille, mint mindig, mosolyogva.
- Menjünk. - Adtam meg magamat.
Ezzel bementünk a végzetbe. Legalábbis én úgy éreztem. Valójában csak ez erdőbe mentünk.