Második Fejezet
Egy ideig csöndesen baktattunk egymás mellett. Egyre kevésbé tetszett a dolog. Amikor Camille le akart térni az útról, majdnem elfutottam. Aztán rájöttem, hogy mennyire ostobán viselkedtem. Egy ligetre mentünk, egy olyan ligetre amilyent még életemben nem láttam. Pedig én nagyon jól ismertem az erdőt.
Camille letelepedett a liget közepére. Leültem mellé, és vártam. Ő hívott ide, valamikor el kellett mondania, hogy mit akart. Barátnőm csak hátradőlt, és becsukta a szemét. Néhány másodperc múlva felült, és egy kis sóhajjal rámnézett.
- Azt mondtad, nem aludtál nagyon jól. Mesélj, mi történt? Egy rossz álomról beszéltél. - Nane. Ezzel mit akart? Mit meséljek? Már el is felejtettem.
"Hazudsz!" - hallottam.
- Nem is hazudok! De ha akarod... - csattantam fel.
- Nem is mondtam semmit - mondta Camille halkan. Kérdőn néztem rá, de elmondtam neki az álmomat. Miután végeztem, vártam a reakciójára.
- Au! - szisszent fel Camille.
- Mi történt? - egy kicsit megijedtem, mert hát ki tudja mi volt ott az erdőben, akár kígyók is lehetnének.
- Egy hegyes kőbe nyúltam bele, és az beleállt a kezembe. Nézd, - mutatta vérző tenyerét. Önkéntelenül kezembe vettem az övét, és ránéztem a sebre. És egy pillanat múlva még egyszer. A seb, amiből egy pillanattal azelőtt még vékony csíkban csordogált a vér, sehol nem volt.
"Gyógyító. És Látó is. Az előbb hallotta a gondolataimat. Szólnom kell a Főasszonynak."- hallottam. Vajon ezt csak beképzeltem magamnak, vagy tényleg a gondolatait hallottam? Nem szóltam semmit, elhatároztam, hogy megvárom, hogy hallok-e még valamit, és hogy ki ez a bizonyos Főasszony, és hogy egyáltalán mi fog történni. Egy idejig csendben üldögéltünk, aztán Camie elnevette magát.
- Ne nézz ilyen bánatosan! - mosolygott - Menjünk ki az erdőből, kezd hideg lenni. És holnap kémia... - tényleg elkezdtem fázni. Egy hirtelen gondolat folytán ránéztem az órára. És még egyszer. Lassan két órája voltunk az erdőben. Nekem csak egy fél órának tűnt. Már régen otthon kellett volna lennem, és kémiára kellett volna tanulnom. Miközben az erdőből mentünk kifelé, azon gondolkoztam, hogy valójában ennek mi értelme volt. Az erdő szélén csöndesen elköszöntem tőle, és hazasiettem. Otthon olyan fáradtnak éreztem magam, hogy néhány perc múlva el is aludtam.
"- Főasszony! Főasszony! Várjon... - kiáltotta Camille egy távolodó alak után.
- Igen? - sóhajtott az alak, és megfordult.
- Látó és Gyógyító, ée nagyon erős, és mielőtt ők szerzik meg be kell avatnunk, és... - Camille csak hadart, hadart. A Főasszony mérgesen nézett rá.
- Camille! Nyugodjon meg. Nem lesz esélyük megszerezni. Holnap ilyenkor már be lesz avatva. A Kristálygömb mutattott néhány képet, pedig meg sem kértem rá.
- Megszólalt a Kristálygömb? Mit mondott?
- Ha hagyná,hogy végigmondja, megtud...
- Elnézést! Sajnálom. - A Főasszony hűvösen nézett rá.
- Szóval, a holnapi időjárást kérdeztem tőle, amikor megváltozott a- kép. - Egypillanatiga Főasszony gondolatai elkalandoztak. Eszébe jutott, amikor évekkel ezelőtt a Kristálygömb megszólalt, hogy Maria Crescendo, akit egy fél évezrede megöltek, újjászületett. Maria az egyik legtehetségesebb Vadászuk volt. Akkoriban még így hívták a Harcosokat. Közel tizenhat éve Maria Donna Sofia lányaként újjászületett, és Camille néven élt a városban. Most itt állt, és legjobb barátnője sorsáról faggatózott. - A kristálygömb... várjon. Inkább menjünk el a Könyvtárba, ott meg is tudom mutatni, hogy mit találtam. - A Főasszony magántkönyvtára a folyosó végen volt. Camie még soha nem járt ott. Azok az iratok, könyvek, amikhez csak a Főasszonynak lehetett hozzáférése, itt tárolták. 1609-ben betörtek a könyvtárba, és majdnem ellopták a Varázskönyvet, ahol minden varázsige le volt írva, ezek után hozták létre a Magánkönyvtárat. Mikor beléptek, a Könyvtár sajátos, mély hangján köszöntette a Főasszonyt.
- Jó újra látni, Főasszony! Miben segíthetek?
- Legyél szives, és azokat a könyveket, iratokat, amiket ma reggel néztem, hozd ide. - mosolygott a Főasszony, és belépett egy nagyobb körbe, ahol szökkent egyet, és már törökülésben lebegett egy jó méterrel a föld felett. Camie tátott szájjal bámult rá.
- Jöjjön, próbálja ki! De vigyázzon, könnyen orra eshet. - hívta a Főasszony Camillét. Míg neki is sikerült kényelmesen elhelyezkedni, a körbe belebegett két könyv. - Nézze. - mutatta Camillének a vastagabb könyvet. - A kristálygömb egy csatáról mutatott képet. A csata 90-100 környékénlehetett, még az én időm előtt. Már közel hatszáz éve vezetem a Felkelőket, de még soha nem vesztettünk ilyen gyorsan, még soha nem mészároltak le bennünket ilyen kegyetlenül. A következő kép egy előkelő római nőt mutatott, kezében egy újszülöttel, utána a gyermeket, körülötte egy burokkal. Ezután az Idő Kereke kezdett el forogni. Aztán a Gömb elsötétült. - A Főasszony a másik könyvre mutatott. - Van egy legendánk, aminek köze lehet a Gömb által mutatott képekhez. Ismeri az Igazság Mérlegének történetét?
- Sajnálom... nem hallottam róla.
- Sok-sok évvel ezelőtt, egy csata idején született egy gyermek. Az anyja azt a jóslatot kapta, hogy ha felneveli gyermekét, a világ, ahogyan akkoriban létezett, meg fog semmisülni. Az anya ki akarta tenni gyermekét. Elhaladt Diana római istennő szentélye előtt, és önkéntelenül bement. Diana papnője kivette kezéből a gyermeket, és egy varázsige segítségével varázsburokba zárta. A legenda szerint a varázsburok akkor nyílik csak ki, amikor a Sötétek nagyon közel kerülnek ahhoz, hogy legyőzzenek bennünket. Holnapután lesz tizenhat éve, hogy kinyílt a burok. A...
- Holnapután??? Az az a nap, amikor Rose születésnapját ünnepeljük. A szülei örökbefogadák, és holnapután lesz az is tizenhat éve. A legenda lehet, hogy Rose-ról szól. Sőt. Biztosan. Holnap reggel hozzam a Központba?
- Igen, legyen szives. De hogyan kerülhetett ide, ha Rómában született?
- Itt a Központ. Lehet, hogy a Burok ide hozta.
- Jó. Most menjen, holnap hosszú nap lesz, aludjon egy kicsit. - mondta a Főasszony, majd a kezében fekvő könyvre nézett. Camie elköszönt, és kilépett a Könyvtárból."
Felébredtem. Hajnali fél négy. Eddig ez volt a leghosszabb látomásom, vagy akármim. Megpróbáltam visszaaludni, holnap, azaz ma, tényleg hosszú nap lesz, ha hihetek az álmomnak, az iskola nem szerepel a napi teendőim listáján. Elégedetten hajtottam a fejemet a párnára.
Camille letelepedett a liget közepére. Leültem mellé, és vártam. Ő hívott ide, valamikor el kellett mondania, hogy mit akart. Barátnőm csak hátradőlt, és becsukta a szemét. Néhány másodperc múlva felült, és egy kis sóhajjal rámnézett.
- Azt mondtad, nem aludtál nagyon jól. Mesélj, mi történt? Egy rossz álomról beszéltél. - Nane. Ezzel mit akart? Mit meséljek? Már el is felejtettem.
"Hazudsz!" - hallottam.
- Nem is hazudok! De ha akarod... - csattantam fel.
- Nem is mondtam semmit - mondta Camille halkan. Kérdőn néztem rá, de elmondtam neki az álmomat. Miután végeztem, vártam a reakciójára.
- Au! - szisszent fel Camille.
- Mi történt? - egy kicsit megijedtem, mert hát ki tudja mi volt ott az erdőben, akár kígyók is lehetnének.
- Egy hegyes kőbe nyúltam bele, és az beleállt a kezembe. Nézd, - mutatta vérző tenyerét. Önkéntelenül kezembe vettem az övét, és ránéztem a sebre. És egy pillanat múlva még egyszer. A seb, amiből egy pillanattal azelőtt még vékony csíkban csordogált a vér, sehol nem volt.
"Gyógyító. És Látó is. Az előbb hallotta a gondolataimat. Szólnom kell a Főasszonynak."- hallottam. Vajon ezt csak beképzeltem magamnak, vagy tényleg a gondolatait hallottam? Nem szóltam semmit, elhatároztam, hogy megvárom, hogy hallok-e még valamit, és hogy ki ez a bizonyos Főasszony, és hogy egyáltalán mi fog történni. Egy idejig csendben üldögéltünk, aztán Camie elnevette magát.
- Ne nézz ilyen bánatosan! - mosolygott - Menjünk ki az erdőből, kezd hideg lenni. És holnap kémia... - tényleg elkezdtem fázni. Egy hirtelen gondolat folytán ránéztem az órára. És még egyszer. Lassan két órája voltunk az erdőben. Nekem csak egy fél órának tűnt. Már régen otthon kellett volna lennem, és kémiára kellett volna tanulnom. Miközben az erdőből mentünk kifelé, azon gondolkoztam, hogy valójában ennek mi értelme volt. Az erdő szélén csöndesen elköszöntem tőle, és hazasiettem. Otthon olyan fáradtnak éreztem magam, hogy néhány perc múlva el is aludtam.
"- Főasszony! Főasszony! Várjon... - kiáltotta Camille egy távolodó alak után.
- Igen? - sóhajtott az alak, és megfordult.
- Látó és Gyógyító, ée nagyon erős, és mielőtt ők szerzik meg be kell avatnunk, és... - Camille csak hadart, hadart. A Főasszony mérgesen nézett rá.
- Camille! Nyugodjon meg. Nem lesz esélyük megszerezni. Holnap ilyenkor már be lesz avatva. A Kristálygömb mutattott néhány képet, pedig meg sem kértem rá.
- Megszólalt a Kristálygömb? Mit mondott?
- Ha hagyná,hogy végigmondja, megtud...
- Elnézést! Sajnálom. - A Főasszony hűvösen nézett rá.
- Szóval, a holnapi időjárást kérdeztem tőle, amikor megváltozott a- kép. - Egypillanatiga Főasszony gondolatai elkalandoztak. Eszébe jutott, amikor évekkel ezelőtt a Kristálygömb megszólalt, hogy Maria Crescendo, akit egy fél évezrede megöltek, újjászületett. Maria az egyik legtehetségesebb Vadászuk volt. Akkoriban még így hívták a Harcosokat. Közel tizenhat éve Maria Donna Sofia lányaként újjászületett, és Camille néven élt a városban. Most itt állt, és legjobb barátnője sorsáról faggatózott. - A kristálygömb... várjon. Inkább menjünk el a Könyvtárba, ott meg is tudom mutatni, hogy mit találtam. - A Főasszony magántkönyvtára a folyosó végen volt. Camie még soha nem járt ott. Azok az iratok, könyvek, amikhez csak a Főasszonynak lehetett hozzáférése, itt tárolták. 1609-ben betörtek a könyvtárba, és majdnem ellopták a Varázskönyvet, ahol minden varázsige le volt írva, ezek után hozták létre a Magánkönyvtárat. Mikor beléptek, a Könyvtár sajátos, mély hangján köszöntette a Főasszonyt.
- Jó újra látni, Főasszony! Miben segíthetek?
- Legyél szives, és azokat a könyveket, iratokat, amiket ma reggel néztem, hozd ide. - mosolygott a Főasszony, és belépett egy nagyobb körbe, ahol szökkent egyet, és már törökülésben lebegett egy jó méterrel a föld felett. Camie tátott szájjal bámult rá.
- Jöjjön, próbálja ki! De vigyázzon, könnyen orra eshet. - hívta a Főasszony Camillét. Míg neki is sikerült kényelmesen elhelyezkedni, a körbe belebegett két könyv. - Nézze. - mutatta Camillének a vastagabb könyvet. - A kristálygömb egy csatáról mutatott képet. A csata 90-100 környékénlehetett, még az én időm előtt. Már közel hatszáz éve vezetem a Felkelőket, de még soha nem vesztettünk ilyen gyorsan, még soha nem mészároltak le bennünket ilyen kegyetlenül. A következő kép egy előkelő római nőt mutatott, kezében egy újszülöttel, utána a gyermeket, körülötte egy burokkal. Ezután az Idő Kereke kezdett el forogni. Aztán a Gömb elsötétült. - A Főasszony a másik könyvre mutatott. - Van egy legendánk, aminek köze lehet a Gömb által mutatott képekhez. Ismeri az Igazság Mérlegének történetét?
- Sajnálom... nem hallottam róla.
- Sok-sok évvel ezelőtt, egy csata idején született egy gyermek. Az anyja azt a jóslatot kapta, hogy ha felneveli gyermekét, a világ, ahogyan akkoriban létezett, meg fog semmisülni. Az anya ki akarta tenni gyermekét. Elhaladt Diana római istennő szentélye előtt, és önkéntelenül bement. Diana papnője kivette kezéből a gyermeket, és egy varázsige segítségével varázsburokba zárta. A legenda szerint a varázsburok akkor nyílik csak ki, amikor a Sötétek nagyon közel kerülnek ahhoz, hogy legyőzzenek bennünket. Holnapután lesz tizenhat éve, hogy kinyílt a burok. A...
- Holnapután??? Az az a nap, amikor Rose születésnapját ünnepeljük. A szülei örökbefogadák, és holnapután lesz az is tizenhat éve. A legenda lehet, hogy Rose-ról szól. Sőt. Biztosan. Holnap reggel hozzam a Központba?
- Igen, legyen szives. De hogyan kerülhetett ide, ha Rómában született?
- Itt a Központ. Lehet, hogy a Burok ide hozta.
- Jó. Most menjen, holnap hosszú nap lesz, aludjon egy kicsit. - mondta a Főasszony, majd a kezében fekvő könyvre nézett. Camie elköszönt, és kilépett a Könyvtárból."
Felébredtem. Hajnali fél négy. Eddig ez volt a leghosszabb látomásom, vagy akármim. Megpróbáltam visszaaludni, holnap, azaz ma, tényleg hosszú nap lesz, ha hihetek az álmomnak, az iskola nem szerepel a napi teendőim listáján. Elégedetten hajtottam a fejemet a párnára.
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen