Ötödik Fejezet

- Boldog szülinapot!!! - kiabálták. Ó, igen, tényleg. Aznap volt a születésnapom. Mindenesetre elég paranoiás lettem az utóbbi két napban, hogy alaposan megijedtem. A szüleim látszólag az egész évfolyamot meghívták, az emberek az egész nappaliban és a mögötte lévő dolgozószobában, és még az ebédlőben és a konyhában is álltak. Én az előszobán keresztül jöttem be, ezért nem láttam őket. A szüleim megöleltek.

- Boldog tizenhatodikat, kicsim! Azaz hát már nagylányom. - mosolygott Anyu. - Gyere, menjünk vacsorázni. Kibéreltük a Kajcsit. - ó, igen, a Kajcsi. Így neveztem el kedvenc éttermemet, ahol kitűnő ételek mellett élőzene is volt néha. A szüleim béreltek egy buszt, amivel mindannyian elmentünk a Kajcsiba. Két hosszú asztalhoz ültünk, én az egyik közepéhez, mellém a szüleim. Camille velem szembe ült egy apró mosollyal arcán.

- Tudtad? - suttogtam.

- Én szerveztem - súgta vissza. Jellemző. Camie egyik oldalára egy évfolyamtársunk, Claudia ült, a másikra pedig egy kis mosollyal ajkain Alexander telepedett le. Ránk kacsintott.

- Most, hogy van egy közös titkunk... - mormolta. Mintha ki lett volna cserélve. Eltakartam arcomat egy szalvétával, és nagy szemekkel néztem Camie-re. Megvonta a vállát. Hát, legalább nem én vagyok az egyetlen, akinek ez furcsa. A vacsora, finoman szólva, isteni volt. A végén már annyira tele voltam salátákkal, húsokkal, sültkrumplival és krokettel, hogy mozdulni is alig tudtam. A szüleim a végére hagyták az ajándékozást. Camillétől megkaptam egyik kedvenc könyvem új részét, ami a múlt héten jelent meg. A szüleim megvették, amiért már hetek óta könyörögtem: egy új telefont. A régi már vagy három éves volt. Mindenkitől kaptam egy apróságot. A "buli" - amit inkább evészetnek lehetne nevezni - végén pedig megjelent Alexander egy óriási csokor sárga, vörös és fehér rózsával.

- Tizenhat vörös, tizenhat fehér és tizenhat sárga rózsa. - nyújtotta át őket nekem egy szívdöglesztő mosollyal együtt. A rózsák között egy kis kártya hevert: "A rose for Rose" felirattal. Elnevettem magam.

- Köszönöm. - Nem gondoltam volna, hogy ilyent valaha csinálna. Hát, a jelek szerint félreismertem. Közben ráébredtem, hogy az egész évfolyam engem bámul. Megköszörültem a torkomat. - Köszönöm mindenkinek ezt az estét. Tényleg. - Mit mondjak még? Szerencsére Anyu észrevette zavarodottságomat és átvette a szót.

- Köszönjük mindenkinek, hogy eljött. Lassan fél tizenkettő van; azt hiszem a legjobb ha most mindenki hazamegy, mielőtt a szüleitek kitudja mit csinálnak velem. - Fél tizenkettő? Egy rövid pillantás az órámra igazolta: közelgett az éjfél. Miután mindenkitől elköszöntem, kimentem a Kajcsiból, és az autónk felé vettem az irányt. A szüleim maradtak még egy kicsit, meg kellett beszélniük valamit. Egy kicsit egyedül akartam maradni, gondolkozni a történteken. Csakhogy alig pár pillanat után lépteket hallottam a hátam mögött .

- Rose, várj.

- Alexander. - a fiú mellém ért, és a szemembe nézett.

- Nem is volt rá lehetőségem, hogy elmondjam, milyen gyönyörűen nézel ki. Tudom, nem úgy viselkdtem veled, mint kellett volna. Remélem, nem késő ezen változtatni. - megfogta a kezem és maga felé fordított. Mélyen a szemembe nézett. - Mondd, hogy nem késő. - suttogta.

- Nem késő. - leheltem. Ajka közeledett enyémhez. Ekkor lépteket hallottam a hátam mögött. Elhúzódtam Alexandertől és a közeledő alakra néztem.

- Hupsz! Megzavartam valamit? - vigyorgott ránk Camille. Ebben a pillanatban meg tudtam volna ölni. - Rose-zal szeretnék beszélni. Négyszemközt. - Alexander bólintott. Elengedte a kezemet.

- Holnap találkozunk? - suttogta, olyan halkan, hogy csak én hallottam. Bólintottam. Igen, találkozunk. - gondoltam. Lelki szemeim előtt megjelent egy kép, Alexander, ahogy a földön feküdt, mellkasából kiálló karddal. Elhessegettem a képet; mért gondoltam ilyenre? Alexander megfordult és a buszmegálló irányába elsietett.

- Hú. Úgy látszik, tényleg megzavartam valamit. A Főasszony üzenetet küldött. - folytatta a felháborodott "Camille!"-met egyszerűen figyelmen kívül hagyva. - Vigyázzunk magunkra, mert az elkövetkezendő időben történni fog valami. Állítólag a Gonoszoknak van egy fegyverük, és mindenkit elpuszíthatnak, ha nem vigyázunk. Itt jönnek a szüleid, menjünk. Majd holnap jelentkezek. Legyen nálad a nyakláncod. - Kicsivel éjfél után értünk haza.

- Jóreggelt! - húzta szét a függönyöket Anyu. - Akkor is, ha már tizenhat vagy, egy órakor illik felkelni!

- Egy óra? - ültem fel az ágyban, aztán az órára pillantva felsóhajtottam. - Anyu! Tíz óra van! - zuhantam vissza a párnák közé, viszont öt perccel később már az ebédlőben álltam.